Sziasztok!
Ma (vagyis tegnap) egy elég érdekes kórház kalandon vettem részt, amely a Magyar Gyógyászatnak köszönhetően igen komolyan eltelítette az egész napomat. Nos, akkor kezdem is a napom leges legelejéről, hogy ti is valamilyen szinten átélhessétek és a helyembe képzelhessétek magatokat.
Nos, az egész úgy kezdődött, hogy ugye én egész héten beteg voltam. A múlthét pénteki napján sikeresen bele keveredtem egy hányós vírusba, ami miatt szerdáig ki voltam írva, így csak csütörtökön (április 14.) jutottam el odáig, hogy egy teljesen felesleges napra bevonszoljam magam az iskolába. Mint mindig, szokásomhoz híven késtem (hát már nem is én lennék...).
Aztán az unalmas nap egy maraton diktálással elérkezett a csodálatos fényponthoz, a testnevelés órához, amiből nem is elég ha egy van, legyen már rögtön csütörtöki dupla! A pláne ebben pedig az volt, hogy drága gimnáziumunk helyettesítést adott ki, ami nem is egy jó kis laza AboPet (Abonyi Peti a becses neve kedves testnevelés tanáromnak, ez csak becenév) féle tesióra, hanem akkor legyen a suli legkeményebb tanára. Na hát akkor ha minden megvan, akkor valami mégis hiányzik. Ja igen, egy összevonás a 12/c-vel. Hát mert miért is ne... Na, de nyavalygásból is elég. Amint felértünk az öltözőbe (6! osztály öltözött ott, nem kevesebb!) a drága lányok (sokan nagyon jó barátaim) éppen az e-seket szidták. Na mit ne mondjak, mi vagyunk a 8/e, így ott aztán ment az anyázás és minden más, amíg Móczár tanár úr fel nem jött és el nem kezdett üvöltözni, hogy a kisebbik osztályt (ugyanis az osztály akit szidtak a 11/e volt) hagyják békén, illetve már be is csöngettek vagy 5 perce, mi pedig sehol se tartottunk.
Már nagyban tartott a tesi óra, s különböző erőnléti feladatokat csináltunk, amit hihetetlenül élveztem. Rólam tudni kell, hogy nem vagyok egy túl sportos egyéniség, de nem vagyok megelégedve az alakommal, így nagyon sok erőnléti feladattal találkoztam már életem során, de ezek... Mintha abban a pillanatban találta volna ki a tanár, aki egyébként 5 éves koromban úszni tanított. Aztán felhozakodott egy újabb feladattal... A dolog lényege az volt, hogy az egyik személy a párból közp széles terpeszbe áll, majd rogyaszt. Kezeit oldalra kinyújtja kapaszkodó nyúlványnak. A pár másik felének feladata az volt, hogy ugorjon a másik hátára, majd másszon rajta körbe. Fontos, hogy azonos neműek vagy esetleg párok csinálják ezt a feladatot. Na itt igazán elkerekedett a szemem, s ijedten néztem össze a párommal, Fannival...
Aztán végül csak bele mentünk a dologba Fanni volt az oszlop, én meg ugrottam. Valahogy sosem sikerült felugrani a hátára, meg nem is volt meg az egyensúly, így már akkor is éreztük, hogy ennek nem lesz jó vége. Aztán egyszer csak csak sikeredett felugranom, de ott az egyensúly... Mintha életünkben nem hallottunk volna olyanról, dőltünk el, s huppantunk a földre a másodperc tört része alatt.
Hogy miképp is sérültem le? Nagyon szépen elképzeltem az alatt a néhány pillanat alatt, hogy majd én tompítom az esést a bal kezemmel. Csak aztán a kézfejem visszafeszült és egy hatalmasat reccsent, mikor földet ért, magára terhelve egész testem súlyát. Így persze már csak a roppanásra fordult oda hozzánk a tanár, amire én csak egy megvagyokkal válaszoltam. Aha, csak akkor még nem éreztem, hogy mi is a hadi helyzet. Amikor felálltam, a bal csuklóm élettelenül lógott lefelé, majd az érzéseb abban a pár percben gyorsabban vissza is tértek mint gondoltam volna. Na, akkor már éreztem, hogy ennek fele se tréfa.
Felmentem egy barátnőmmel az öltözőbe, hogy majd ő segít felöltözni, mert fél kézzel nem igazán tudok egyedül öltözködni. Na aztán azért csak úgy döntöttem, hogy felhívom drága szüleimet és legalább annyit mondok 'Helo, elmentem a kórházba mert megint béna voltam.'. Persze, hívom anyát, nem veszi fel. Hívom apát, nem veszi fel. Aztán gondoltam, hívom a harmadik végletet, aki szülőm helyett szülőm; apa titkárnőjét. Na Ő felvette végre, leközöltem vele a helyzetet, azt mondta apa Budapesten van (ami azért messze van a mi kisvárosunktól), de leközli vele. Leteszem, épphogy kezdek kibújni a pólómból, mire apám hív... Húzom a kis telefon ikont, de nem akar működni, pedig szinte teljesen új a telefonom... Mondom jól van, nem veszem fel. Aztán anya is hív két perc múlva. Na neki már sikerült felvennem, és egy gyors pánikolós beszélgetésen túl is estünk.
Nos, egy óra leforgása alatt anya elment értem a gimibe, majd elvitt dokihoz. Persze arra nem számítottunk, hogy mikor odaérünk alig lesznek, majd szépen rohamosan megtelik a folyosó időpontosokkal én meg szépen ott a széken török ülésben próbálom támasztgatni a csuklómat, na meg olvasni egy blogot wattpadon. Aztán egy bácsi odament mellém, de ahhoz túlságosan el voltam foglalva, hogy fel is nézzek. Aztán kezdett büdös lenni, gondoltam felnézek. Na mit láttam? Ki nem találnátok! A bácsinak katétere volt (hozzá teszem a személy még nagyot is hallott, így üvöltözve beszélt), nem mellesleg 10, az-az 10 centira az arcomtól! Na hát ott már kezdett elfehéredni a fejem, pedig még csak 10 óra volt és csak fél órája csücsültünk a váróban. Én megpróbáltam a bácsinak vagy bárki másnak átadni a helyem, de mindenki visszautasított, így legvégül maradtam ott...
11:44-kor egy isteni sugallat jó illatú szele csapott, meg; BEHÍVTAK! Nem kellet kétszer szólni, igen gyorsan fogtam magam és odapattantam, majd egy perc alatt ledaráltam a doktor bácsinak mi is történt... A legkellemesebb az volt, amikor csak ránézett és leközölte, hogy takarodjunk a röntgenre. Gondolom érezhette gyilkos pillantásom égetését mellkasán, mivel elég gyorsan kitessékelt a vizsgálóból minket, át az épület másik felébe.
Ami igen nagy csoda volt, hogy tele volt ismerősökkel a röntgen szoba. Lovas barátnőm édesanyja, anya volt osztálytársa, anya volt osztálytársának a férje, stb... Nos, itt volt nagyon érdekes a röntgenezés... A sztori az, hogy fel lett újítva az egyik szárnya a kórháznak. Na igen, csak hogy a sztori az, hogy a rendes röntgen gép is ott volt. A munkavégző meg kulcsra zárta a felújított vizsgálót, ahol a RÖNTGEN GÉP IS VAN. És mind ezt miért? Mert az állam nem fizetett ki neki 108 millió forintot. Köszönjük
Magyar Gyógyászat, A hely úgy nézett ki, hogy volt egy AKUMLÁTOROS gép bent. Az ólom fal helyett paravánok, amiken sugárvédelmes kötények lógtak, hogy azért védjen is valamit a cucc. Na ott is elvoltunk legalább 30 percet, mert a gép csodásan lemerült. Feltöltötték, de még vissza kellett rohannia valakinek, hogy a felvételt megnézze, mert persze ott nem volt meg a kellő fényviszony hozzá.
Mikor a röntgenről (szerintem már elegetek van a szóismétlésemből ezért elnézést :D ) kijutottunk, vissza küldtek a vizsgálóhoz. Na ekkor már igencsak 2 óra volt így a drága orvosok ebédelni is elmentek. Na már nekünk is igen csak korgott a gyomrunk, így csak elmentünk enni.
Visszamentünk, ahol a katéteres bácsival ismét találkoztunk. Végül egy óra kínkeserves várakozás után megint bementünk. A kedves oktor úr végül adott nekem papírokat, ami által szentül meg vannak győződve róla, hogy megzúzódott a bal csuklóm. Kenegetnem kell egy
perskindol nevezetű krémmel, illetve folyamatosan fásliznom.
TÉNYEK A KATÉTERES BÁCSIRÓL
Figyelem! Csak akkor olvasd el, ha erős gyomrod van hozzá és jót akarsz nevetni!
- A kedves bácsinak olyan iszonyatosan büdös pisi szaga volt, hogy azt szavakkal le nem lehet írni. Azt az igazi büdöset éreztem, amikor az állatkertben bemegyek a hüllőházba, de annál sokkal orrfacsaróbban és kínzóbban.
- A fent említett személy halláskárosult volt, így folyamatosan hangosan ordibálva kommunikált mindenkivel, illetve mindenkit letegezett.
- A katétert egy az oldalára akasztott/erősített zacskóban hordta, így ha ennek a zörgése és a csoszogása társult, tudtad, hogy menekülnöd kell.
- Minimum negyven percig magyarázott arról, hogy Ő 82 éves és még el akar menni egy Barca meccsre.
- MINDENKIVEL hangosan kiabálva közölte le, ha elment a katétert kiüríteni...
TÉNYEK A KEZEM ÁLLAPOTÁRÓL
- Sajnálatos módon nekem van egy nagyon rossz szokásom. A szokás pedig a hadonászás. Na ezzel a sírba tudok mindenkit vinni. (Egyszer az eszeveszett módon való hadonászásom miatt orrot is törtem. Tanács: Amikor Lena hadonászik, nem állunk mögé és ijesztjük meg, mert vagy képen töröl önvédelemből, vagy pedig véletlen megint orrot tör.) Nos, most hadonászni sem tudok, mert úgy kell tartanom a kezem, hogy a csuklóm fentebb kell, hogy legyen, mint a könyököm (vérkeringés miatt).
- Még egy rossz szokás hozzám sorolható, az pedig a két kézzel való írás telefonon és laptopon egyaránt. Nos, most csak a jobb kezemmel tudok írni, mert egyenesben kell tartanom balt. Ti tudtátok, hogy a csukló akkor is hajlik amikor a telefont magad előtt fogod két kézzel? És azt, hogy amikor átnyúlsz a képernyőn, akkor annyi izom megfeszül, hogy beindítja a sajgást, fájást egy csuklóban, ha az éppen fáj? Na igen, erre én is most jöttem rá... (Telefonon való tapasztalataimat egy iPhone 6 kijelzőjének nagyságával szereztem.)
- Laptopon csak egy kézzel tudok írni, ha be van fáslizva a bal kezem, esetleg kettővel is összehozhatom.
- Minden nap kennem kell ugye a perskindol nevezetű krémemmel, ami iszonyatosan éget!
Nos, Köszönöm mindenkinek, akinek volt kedve és életereje végig olvasni az igen fárasztó alakításomat, ami itt igaz az első, de nem az utolsó volt. Ha szeretnétek még hasonló sztorikat rólam (vagy kevésbé fájdalmasakat is), akkor a komment boxban szívesen várom az ötleteket. Ha tudni szeretnétek valamiről, amit esetleg úgy gondoljátok kevésbé hivatalosan megfogalmazva jobban el tudok mondani (írni :D ), akkor azt is írjátok le nekem. Mindenképp szeretném olvasni az ötleteiteket a következő cikkekhez (hogy miket is kéne írnom) és én maradéktalanul meg írom nektek. :)
Üdv:
Lena Howard
